Ugye, ismeritek ezt az elterjedt közmondást? Azt hiszem, mindannyian előszeretettel használjuk is ezt a kifejezést olyan esetekben, amikor az elővigyázatosságra szeretnénk felhívni a figyelmet. Ritkán gondolunk azonban a szólásmondások mögé, hogy mit is jelentenek valójában. Hiszen annyira automatikusan használjuk őket, annyira beépültek már a nyelvhasználatunkba. Én ma egy ismerősömnek köszönhetően elméláztam ezen a mondáson, és arra gondoltam, megosztom ennek eredményét Veletek.
A "félni" kifejezést én mostanra már sokkal inkább úgy értelmezem, hogy jobb előre gondolkodni, előrelátónak, felkészültnek lenni egy helyzetre, mert akkor nem érhetnek kellemetlen meglepetések. Nekem ebben benne van egyfajta tervezettség is. Ez azonban nem a helyzet görcsös kontrollálásáról szól – amely eleve magában hordoz egyfajta félelem- és bizonytalanságérzést –, sokkal inkább az egészséges önismeret jegyében megélt olyan felkészültségről, amelyben van egy A / B megoldási stratégiám a bekövetkezni vélt – félt – helyzetre. Hiszen ha minél jobban lecsupaszítom a félelmemet, minél jobban a mélyére nézek, és megtalálom annak valódi okát, annál tisztábban látom azt is, hogyan tudok felkészülni rá vagy tenni, védekezni ellene.
A félelem sokszor egy projekció. Egy jövőbeni, megtörténni vélt esemény érzelmi előrevetítése a jelenbe. Mitől szoktunk félni általában? Vagy egy általunk ismert és rosszul megélt esemény újra bekövetkezésétől, vagy mások által megélt és elmesélt rossz dolgoktól, neadjisten fiktív, kitalált eseményektől, amelyek sok esetben az elménk túlpörgésének az eredményei. Ahogy látjuk azonban, a félelem mindig egy jövőbeni bizonytalanságra fókuszál, a tárgya általában feltételezett. A félelmeink által elkezdünk nem a jelenben élni, hanem a jövőtől rettegni. Arról nem is beszélve, hogy amitől félünk, egyáltalán nem biztos, hogy be fog következni. Így egy folyamatos bizonytalanság-érzésben tartjuk magunkat, miközben a bekövetkezés eshetősége nem minden esetben megalapozott. Ezen kívül, ha a félt esemény meg is történik, egyáltalán nem biztos, hogy úgy fogok reagálni rá, úgy fog érinteni, ahogy az a félelmeim képkockáiban szerepel. A mások megélései által keltett félelemérzetnek sincs realitása, mert ugyanazt az eseményt én közel sem biztos, hogy úgy élem meg, mint a mesélő. Hiszen különbözőek vagyunk.
A félelem egy hosszútávú, tartós érzelmi állapot. Egy olyan érzésen alapul, amelyet egy általunk rosszul megélt történés indukált bennünk, eköré az elménk egy sztorit gyártott, és így érzelemmé duzzadt. Minél nagyobb ez a sztori és minél régebb óta tart, annál nagyobb a félelem-érzésünk súlya. Valójában azonban nincs realitás-alapja. Realitása annak van, hogy történt egyszer velünk valami, ami akkor és ott megijesztett bennünket. Pont. Ha ezt az eseményt és a ránk gyakorolt akkori hatásait nem racionalizáltuk, nem dolgoztuk fel, esetleg ezt többször visszaidézve újra és újra átéljük, akkor kezdünk el egy történetet építeni rá. Ami azonban nem valós, hanem csak a képzeletünkben létező gondolatsor. A valós esemény már rég lezajlott.
A mondás másik felében szereplő megijedés alapvetően egy pillanatnyi állapot, ami rövid idő alatt lezajlik, és hamar alábbhagy. Ha a jelenben élünk és tudatosak vagyunk az életünk eseményeire, akkor elvileg képesek vagyunk minden történésünket az itt és mostban megoldani. Aztán már tovább is léphetünk, és élhetjük az életünket tovább. Ezek alapján felmerül a kérdés bennem, hogy a közmondás talán fordítva lenne igaz? Netán jobb megijedni, mint félni?
Eszembe jut azonban az is, hogy a hirtelen ijedtség sem teljesen "ártalmatlan", mert ha egy helyzetet drámaian, elszigetelten és magányosan élünk meg, az a biológiánkban elindít olyan elváltozásokat, amelyeket később betegségeknek nevezünk. Mivel a biológiánk = testünk reagál a megéléseinkre. Ennek azért van értelme, mert ezek az elváltozások hívják fel a figyelmünket arra, hogy valami nincs rendben. Ha tudatosak tudunk maradni a pillanatban, és akár azonnal rendezni a megélésünk általi érzéseinket (a testtudatosságnak ebben nagy jelentősége van – azaz odafigyelek arra, hogy az adott helyzet mit vált ki bennem, és ez az érzés hol jelenik meg a testemben), akkor az elváltozásoknak is elejét vehetjük. Amikor azonban ez nem sikerül, vagy netán fenntartunk magunkban egy érzelmi mintát a velünk megesett, ijesztő helyzettel kapcsolatban, az úgymond fixálja a testi reakciónkat, "tünetünket" is, és krónikus betegséggé avanzsálja azt.
Így kapcsolódik hát össze a két megélés: a hirtelen ijedtség és a félelem. Mindkettő „betegséget” okozhat, a különbség köztük az, hogy milyen kimenetű lesz a tünet együttes. Ettől a gondolattól azonban nem kell félni, hiszen az egy természetes folyamat, hogy a megéléseinkre reagál a testünk, és ennek mindig lesz megoldása és kifutása is. Amivel segíteni tudunk magunknak az az, hogy ezt tisztába és tudatossá tesszük magunkban, és megvizsgáljuk, hogy mire van ráhatásunk ebben a folyamatban. Váratlan események mindig is történni fognak az életünkben, ezekre nincs ráhatásunk, felkészülni sem tudunk rájuk. Ráhatásunk arra van, hogy hogyan reagálunk ezekre az eseményekre, milyen érzelmi sztorikat szövünk köréjük, és alkalmazzuk azokat később túlélési stratégiaként. A felelősségünk abban áll, hogy megválasztjuk a hozzáállásunkat: inkább félünk és ezáltal bekorlátozzuk magunkat, elkerülve egy csomó dolgot az életben, és kockáztatjuk ennek a frusztrációnak a hosszú távú biológiai következményeit, vagy inkább élünk, tudatosan és figyelmesen, rugalmasan reagálva a minket ért eseményekre, ezáltal minimalizálva testünk vészjelzéseinek szükségességét és annak könnyed működését. Miről, ha nem erről szól az immunitás? Hogy megismerjük a környezetünket, hogy tapasztalatokat szerzünk – akár rosszakat is –, és hogy azokat feldolgozva beépítjük a további működésünkbe. Ezek a tapasztalások és okulások alakítják ki az immunitásunkat az élet különböző történéseivel szemben. A félelem ettől foszt meg bennünket.
Összességében azt kell mondanom, hogy a szó szerinti értelme alapján, egészséges önismeret és tudatos életvezetés birtokában, inkább használnám fordítva a mondást, tehát „jobb megijedni, mint félni”, azonban a valódi értelme szerint „jobb felkészültnek lenni, mint kellemetlen következményekkel számolni”.
Ui.: Már írás közben több ponton továbbszőttem a gondolatmenetet, szóval, még messzire mehettem volna az elmélkedésben, de hogy összefüggő és érthető maradjon az írásom, tartózkodtam a további elmélyüléstől. Emiatt természetesnek gondolom, ha a leírtak felvetnek további kérdéseket az olvasóban, hiszen mindezek az összefüggések alapvető önismereti kérdésekhez kapcsolódnak.
