Multis múltam egyik pozitív hozománya és tanulsága, hogy megtanultam és megértettem: nem kell az embernek mindig mindent tudni (fejből, kívülről), egy két lábon járó lexikonnak lenni, elég, ha tudja, hogyan és hol keresse a dolgokat. Egyik akkori mentoromtól hangzott el a mondat, hogy „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.”
Mondanom sem kell, hogy ezzel a kijelentéssel elsőre egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam vele azonosulni. Hogy én valamire ne tudjam a választ? Abszolút maximalistaként ezt elképzelni sem tudtam. Az osztályelső rangja is a „mindent tudást” követelte, hűnek kellett hát maradnom ehhez az értékhez, ami az iskolai éveim után is elkísért.
Soha nem álltam ki sehova felkészületlenül, soha nem kezdtem el semmit addig, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az adott dolgot maximálisan nem tudom. Vagy csináltam valamit teljes erőbevetéssel, vagy ha egy hangyányit is bizonytalan voltam, inkább el sem kezdtem. Külföldre is úgy indultam el, hogy bár a német nyelvtan minden csínja-bínja a kisujjamban volt, imádtam a nyelvtani gyakorlatokat, a fordításokat, de megszólalni nem mertem. Mert nem tudtam tökéletesen beszélni. Míg mellettem mások a töredék annyi német tudásukkal vígan csevegtek, nyelvtanilag, stilisztikailag, kiejtésileg pontatlanul, addig nekem egy rémálommal volt egyenértékű, ha meg kellett szólalnom.
Nem mondanám, hogy ez alapvetően egy rossz tulajdonság, hiszen sokszor támogatta az előrehaladásomat az életben. Csak tudni kell egyensúlyban tartani. De hogyan is tudná az ember egyensúlyban tartani úgy, hogy nem is tudatos arra, hogy így működik, hanem csak a robotpilóta üzemmód hajtja ösztönösen e felé az attitűd felé?!
Mennyi szorongást, mennyi félelemérzetet, mennyi szégyent tud egy ilyen működés magával hozni! Amikor tudod magadról, hogy valamit nem tudsz, és rettegsz, nehogy kiderüljön rólad. Hiszen micsoda szégyen az, ha kiderül, hogy valamit nem tudok?! Mit fognak mondani az emberek? Mit fognak gondolni rólam?! Káröröm, megvetés, lesajnálás, kiközösítés? Nem okozhatok csalódást nekik, hiszen ez nem fér bele a rólam alkotott képükbe! Sőt, ezzel a nem-tudással önmagamat is arcul csapom, cserben hagyom. Nem lennék hű önmagamhoz, az nem én vagyok. Mennyi, de mennyi tudatalatti program, elvárások és megfelelni akarások, amelyek megkeserítik a mindennapokat...
Aztán jött a multi, ahol a szerepem folytatódott. Miután elkezdtem betanulni és belelátni a munkakörömbe, megtapasztaltam, mennyi adat megy át rajtunk egy nap alatt. Telt-múlt az idő, és megértettem, hogy ennyi mindent nem lehet megjegyezni, főleg amellett a tempó mellett, amelyet diktálni kellett. Amikor az ügyfelek megrendeléseihez a termékkódokat több száz soros Excel táblákból kellett kikeresni, idővel megtapasztaltam, hogy nemhogy a termékkódokat képtelenség megjegyezni, de a terméknevek is olyan sokszínűek voltak, hogy azok közül is maximum a leggyakrabban rendelteket volt képes az ember lánya fejben tartani...
Mindezt egy kis multitaskinggal megspékelve: a megrendelés feldolgozása közben az ügyfél telefonon kíván panaszt tenni, amelyet azonnali hatállyal a logisztikával kell tisztázni, és még a főnöktől kapott határidős feladat is ott ketyeg a postaládámban… Szóval, hol is tartottam?! Egy idő után azonban elkezdtem felfedezni ebben a nagy katyvaszban a sémát, a szabályszerűséget, valamint idővel szépen kialakult az is, mit, hogyan és főképp hol kell keresnem, X és Y témák miatt Herr vagy Frau Hogyishívjákot kell kontaktálnom. És nagyon-nagyon sok idő múltával megértettem azt is, hogy ér kérdezni. Hogy nem szégyen kérdezni, bárhogy is reagáljanak rá a kollégák.
Tisztán emlékszem azonban arra a pillanatra, amikor ez a mondat összeállt bennem: „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.” Addigra – pár év elteltével – már mesteri szintre emeltem a keresési képességemet, sokszor olyan dolgokra is kaptam választ, amelyekkel kapcsolatban mások falakba ütköztek. Flottul bántam a rendszerekkel, ha bármilyen eltérést tapasztaltam, addig nyomoztam, míg meg nem találtam az okát, a megértési vágyam folyamatosan a keresésre ösztönzött, miközben csak hasítottam előre és brillíroztam ebben a flow-élményben. Mennyire élveztem is ezt a részét! – soha nem gondoltam volna azelőtt.
Visszaemlékezve most is érzem magamban a felismerésnek azt a felszabadító hullámát, azt a megkönnyebbülés érzést, amikor a sok-sok coachingban töltött óra, önismereti videók százának hallgatása, az Élet által elém állított helyzetek gyakorlópályáján való keserves áthaladás után ez a megértés életre kelt bennem: „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.” Mintha egy mázsás kő hullott volna le a szívemről, amikor megértettem, hogy ér nem tudni mindent. Hogy nem szégyen nem tudni mindent. Hogy ér kérdezni, hogy ér beismerni a hiányosságaimat, és ér segítséget kérni. És hogy az emberek szemében ettől nem leszek kevesebb. Sőt. Az önazonosságnak és az őszinteségnek ez a foka hitelessé tesz. Ha a nem-tudásom azonban valakiből mégis megvetést, lesajnálást, gúnyolódást vagy bármilyen diszharmóniát váltana ki, az már nem az én részem. Azzal a helyzettel az illetőnek van dolga, nem nekem. Most már tudom. És azóta így működöm. :) Hiszen: „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.” És a válaszok mindig megérkeznek.
