Ugye, ismeritek ezt az elterjedt közmondást? Azt hiszem, mindannyian előszeretettel használjuk is ezt a kifejezést olyan esetekben, amikor az elővigyázatosságra szeretnénk felhívni a figyelmet. Ritkán gondolunk azonban a szólásmondások mögé, hogy mit is jelentenek valójában. Hiszen annyira automatikusan használjuk őket, annyira beépültek már a nyelvhasználatunkba. Én ma egy ismerősömnek köszönhetően elméláztam ezen a mondáson, és arra gondoltam, megosztom ennek eredményét Veletek.

A "félni" kifejezést én mostanra már sokkal inkább úgy értelmezem, hogy jobb előre gondolkodni, előrelátónak, felkészültnek lenni egy helyzetre, mert akkor nem érhetnek kellemetlen meglepetések. Nekem ebben benne van egyfajta tervezettség is. Ez azonban nem a helyzet görcsös kontrollálásáról szól – amely eleve magában hordoz egyfajta félelem- és bizonytalanságérzést –, sokkal inkább az egészséges önismeret jegyében megélt olyan felkészültségről, amelyben van egy A / B megoldási stratégiám a bekövetkezni vélt – félt – helyzetre. Hiszen ha minél jobban lecsupaszítom a félelmemet, minél jobban a mélyére nézek, és megtalálom annak valódi okát, annál tisztábban látom azt is, hogyan tudok felkészülni rá vagy tenni, védekezni ellene.

A félelem sokszor egy projekció. Egy jövőbeni, megtörténni vélt esemény érzelmi előrevetítése a jelenbe. Mitől szoktunk félni általában? Vagy egy általunk ismert és rosszul megélt esemény újra bekövetkezésétől, vagy mások által megélt és elmesélt rossz dolgoktól, neadjisten fiktív, kitalált eseményektől, amelyek sok esetben az elménk túlpörgésének az eredményei. Ahogy látjuk azonban, a félelem mindig egy jövőbeni bizonytalanságra fókuszál, a tárgya általában feltételezett. A félelmeink által elkezdünk nem a jelenben élni, hanem a jövőtől rettegni. Arról nem is beszélve, hogy amitől félünk, egyáltalán nem biztos, hogy be fog következni. Így egy folyamatos bizonytalanság-érzésben tartjuk magunkat, miközben a bekövetkezés eshetősége nem minden esetben megalapozott. Ezen kívül, ha a félt esemény meg is történik, egyáltalán nem biztos, hogy úgy fogok reagálni rá, úgy fog érinteni, ahogy az a félelmeim képkockáiban szerepel. A mások megélései által keltett félelemérzetnek sincs realitása, mert ugyanazt az eseményt én közel sem biztos, hogy úgy élem meg, mint a mesélő. Hiszen különbözőek vagyunk.

A félelem egy hosszútávú, tartós érzelmi állapot. Egy olyan érzésen alapul, amelyet egy általunk rosszul megélt történés indukált bennünk, eköré az elménk egy sztorit gyártott, és így érzelemmé duzzadt. Minél nagyobb ez a sztori és minél régebb óta tart, annál nagyobb a félelem-érzésünk súlya. Valójában azonban nincs realitás-alapja. Realitása annak van, hogy történt egyszer velünk valami, ami akkor és ott megijesztett bennünket. Pont. Ha ezt az eseményt és a ránk gyakorolt akkori hatásait nem racionalizáltuk, nem dolgoztuk fel, esetleg ezt többször visszaidézve újra és újra átéljük, akkor kezdünk el egy történetet építeni rá. Ami azonban nem valós, hanem csak a képzeletünkben létező gondolatsor. A valós esemény már rég lezajlott.

A mondás másik felében szereplő megijedés alapvetően egy pillanatnyi állapot, ami rövid idő alatt lezajlik, és hamar alábbhagy. Ha a jelenben élünk és tudatosak vagyunk az életünk eseményeire, akkor elvileg képesek vagyunk minden történésünket az itt és mostban megoldani. Aztán már tovább is léphetünk, és élhetjük az életünket tovább. Ezek alapján felmerül a kérdés bennem, hogy a közmondás talán fordítva lenne igaz? Netán jobb megijedni, mint félni?

Eszembe jut azonban az is, hogy a hirtelen ijedtség sem teljesen "ártalmatlan", mert ha egy helyzetet drámaian, elszigetelten és magányosan élünk meg, az a biológiánkban elindít olyan elváltozásokat, amelyeket később betegségeknek nevezünk. Mivel a biológiánk = testünk reagál a megéléseinkre. Ennek azért van értelme, mert ezek az elváltozások hívják fel a figyelmünket arra, hogy valami nincs rendben. Ha tudatosak tudunk maradni a pillanatban, és akár azonnal rendezni a megélésünk általi érzéseinket (a testtudatosságnak ebben nagy jelentősége van – azaz odafigyelek arra, hogy az adott helyzet mit vált ki bennem, és ez az érzés hol jelenik meg a testemben), akkor az elváltozásoknak is elejét vehetjük. Amikor azonban ez nem sikerül, vagy netán fenntartunk magunkban egy érzelmi mintát a velünk megesett, ijesztő helyzettel kapcsolatban, az úgymond fixálja a testi reakciónkat, "tünetünket" is, és krónikus betegséggé avanzsálja azt.

Így kapcsolódik hát össze a két megélés: a hirtelen ijedtség és a félelem. Mindkettő „betegséget” okozhat, a különbség köztük az, hogy milyen kimenetű lesz a tünet együttes. Ettől a gondolattól azonban nem kell félni, hiszen az egy természetes folyamat, hogy a megéléseinkre reagál a testünk, és ennek mindig lesz megoldása és kifutása is. Amivel segíteni tudunk magunknak az az, hogy ezt tisztába és tudatossá tesszük magunkban, és megvizsgáljuk, hogy mire van ráhatásunk ebben a folyamatban. Váratlan események mindig is történni fognak az életünkben, ezekre nincs ráhatásunk, felkészülni sem tudunk rájuk. Ráhatásunk arra van, hogy hogyan reagálunk ezekre az eseményekre, milyen érzelmi sztorikat szövünk köréjük, és alkalmazzuk azokat később túlélési stratégiaként. A felelősségünk abban áll, hogy megválasztjuk a hozzáállásunkat: inkább félünk és ezáltal bekorlátozzuk magunkat, elkerülve egy csomó dolgot az életben, és kockáztatjuk ennek a frusztrációnak a hosszú távú biológiai következményeit, vagy inkább élünk, tudatosan és figyelmesen, rugalmasan reagálva a minket ért eseményekre, ezáltal minimalizálva testünk vészjelzéseinek szükségességét és annak könnyed működését. Miről, ha nem erről szól az immunitás? Hogy megismerjük a környezetünket, hogy tapasztalatokat szerzünk – akár rosszakat is –, és hogy azokat feldolgozva beépítjük a további működésünkbe. Ezek a tapasztalások és okulások alakítják ki az immunitásunkat az élet különböző történéseivel szemben. A félelem ettől foszt meg bennünket.

Összességében azt kell mondanom, hogy a szó szerinti értelme alapján, egészséges önismeret és tudatos életvezetés birtokában, inkább használnám fordítva a mondást, tehát „jobb megijedni, mint félni”, azonban a valódi értelme szerint „jobb felkészültnek lenni, mint kellemetlen következményekkel számolni”.

Ui.: Már írás közben több ponton továbbszőttem a gondolatmenetet, szóval, még messzire mehettem volna az elmélkedésben, de hogy összefüggő és érthető maradjon az írásom, tartózkodtam a további elmélyüléstől. Emiatt természetesnek gondolom, ha a leírtak felvetnek további kérdéseket az olvasóban, hiszen mindezek az összefüggések alapvető önismereti kérdésekhez kapcsolódnak.

Multis múltam egyik pozitív hozománya és tanulsága, hogy megtanultam és megértettem: nem kell az embernek mindig mindent tudni (fejből, kívülről), egy két lábon járó lexikonnak lenni, elég, ha tudja, hogyan és hol keresse a dolgokat. Egyik akkori mentoromtól hangzott el a mondat, hogy „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.”

Mondanom sem kell, hogy ezzel a kijelentéssel elsőre egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam vele azonosulni. Hogy én valamire ne tudjam a választ? Abszolút maximalistaként ezt elképzelni sem tudtam. Az osztályelső rangja is a „mindent tudást” követelte, hűnek kellett hát maradnom ehhez az értékhez, ami az iskolai éveim után is elkísért.

Soha nem álltam ki sehova felkészületlenül, soha nem kezdtem el semmit addig, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az adott dolgot maximálisan nem tudom. Vagy csináltam valamit teljes erőbevetéssel, vagy ha egy hangyányit is bizonytalan voltam, inkább el sem kezdtem. Külföldre is úgy indultam el, hogy bár a német nyelvtan minden csínja-bínja a kisujjamban volt, imádtam a nyelvtani gyakorlatokat, a fordításokat, de megszólalni nem mertem. Mert nem tudtam tökéletesen beszélni. Míg mellettem mások a töredék annyi német tudásukkal vígan csevegtek, nyelvtanilag, stilisztikailag, kiejtésileg pontatlanul, addig nekem egy rémálommal volt egyenértékű, ha meg kellett szólalnom.

Nem mondanám, hogy ez alapvetően egy rossz tulajdonság, hiszen sokszor támogatta az előrehaladásomat az életben. Csak tudni kell egyensúlyban tartani. De hogyan is tudná az ember egyensúlyban tartani úgy, hogy nem is tudatos arra, hogy így működik, hanem csak a robotpilóta üzemmód hajtja ösztönösen e felé az attitűd felé?!

Mennyi szorongást, mennyi félelemérzetet, mennyi szégyent tud egy ilyen működés magával hozni! Amikor tudod magadról, hogy valamit nem tudsz, és rettegsz, nehogy kiderüljön rólad. Hiszen micsoda szégyen az, ha kiderül, hogy valamit nem tudok?! Mit fognak mondani az emberek? Mit fognak gondolni rólam?! Káröröm, megvetés, lesajnálás, kiközösítés? Nem okozhatok csalódást nekik, hiszen ez nem fér bele a rólam alkotott képükbe! Sőt, ezzel a nem-tudással önmagamat is arcul csapom, cserben hagyom. Nem lennék hű önmagamhoz, az nem én vagyok. Mennyi, de mennyi tudatalatti program, elvárások és megfelelni akarások, amelyek megkeserítik a mindennapokat...

Aztán jött a multi, ahol a szerepem folytatódott. Miután elkezdtem betanulni és belelátni a munkakörömbe, megtapasztaltam, mennyi adat megy át rajtunk egy nap alatt. Telt-múlt az idő, és megértettem, hogy ennyi mindent nem lehet megjegyezni, főleg amellett a tempó mellett, amelyet diktálni kellett. Amikor az ügyfelek megrendeléseihez a termékkódokat több száz soros Excel táblákból kellett kikeresni, idővel megtapasztaltam, hogy nemhogy a termékkódokat képtelenség megjegyezni, de a terméknevek is olyan sokszínűek voltak, hogy azok közül is maximum a leggyakrabban rendelteket volt képes az ember lánya fejben tartani...

Mindezt egy kis multitaskinggal megspékelve: a megrendelés feldolgozása közben az ügyfél telefonon kíván panaszt tenni, amelyet azonnali hatállyal a logisztikával kell tisztázni, és még a főnöktől kapott határidős feladat is ott ketyeg a postaládámban… Szóval, hol is tartottam?! Egy idő után azonban elkezdtem felfedezni ebben a nagy katyvaszban a sémát, a szabályszerűséget, valamint idővel szépen kialakult az is, mit, hogyan és főképp hol kell keresnem, X és Y témák miatt Herr vagy Frau Hogyishívjákot kell kontaktálnom. És nagyon-nagyon sok idő múltával megértettem azt is, hogy ér kérdezni. Hogy nem szégyen kérdezni, bárhogy is reagáljanak rá a kollégák.

Tisztán emlékszem azonban arra a pillanatra, amikor ez a mondat összeállt bennem: „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.” Addigra – pár év elteltével – már mesteri szintre emeltem a keresési képességemet, sokszor olyan dolgokra is kaptam választ, amelyekkel kapcsolatban mások falakba ütköztek. Flottul bántam a rendszerekkel, ha bármilyen eltérést tapasztaltam, addig nyomoztam, míg meg nem találtam az okát, a megértési vágyam folyamatosan a keresésre ösztönzött, miközben csak hasítottam előre és brillíroztam ebben a flow-élményben. Mennyire élveztem is ezt a részét! – soha nem gondoltam volna azelőtt.

Visszaemlékezve most is érzem magamban a felismerésnek azt a felszabadító hullámát, azt a megkönnyebbülés érzést, amikor a sok-sok coachingban töltött óra, önismereti videók százának hallgatása, az Élet által elém állított helyzetek gyakorlópályáján való keserves áthaladás után ez a megértés életre kelt bennem: „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.” Mintha egy mázsás kő hullott volna le a szívemről, amikor megértettem, hogy ér nem tudni mindent. Hogy nem szégyen nem tudni mindent. Hogy ér kérdezni, hogy ér beismerni a hiányosságaimat, és ér segítséget kérni. És hogy az emberek szemében ettől nem leszek kevesebb. Sőt. Az önazonosságnak és az őszinteségnek ez a foka hitelessé tesz. Ha a nem-tudásom azonban valakiből mégis megvetést, lesajnálást, gúnyolódást vagy bármilyen diszharmóniát váltana ki, az már nem az én részem. Azzal a helyzettel az illetőnek van dolga, nem nekem. Most már tudom. És azóta így működöm. :) Hiszen: „Nem kell mindent tudni, csak jól kell tudni keresni.” És a válaszok mindig megérkeznek.

A természetes gyógymódok, alternatív terápiák iránti vonzódásom már a húszas éveim elejétől kísér. Gyermekkoromból emlékszem Nagyim gyógyteájára, amit a reggelihez szokott készíteni, amikor náluk nyaraltunk. Imádtam. Néha sikerül reprodukálnom azt az ízvilágot, és ilyenkor rám tör a nosztalgia…

Felnőttkorom kezdetétől egy csomó termékkel és terápiával ismerkedtem, egészen változatos tapasztalatokkal. Nem állítom, hogy komoly krónikus betegségek meggyógyítására kellene alkalmazni az alternatív módszereket, sokkal inkább a prevencióban látom ezek jelentőségét: az életminőség javításában, ezáltal az egészségmegőrzésben, vagy ha úgy tetszik, a betegségmegelőzésben. Tény azonban, hogy akár évszázadokra visszamenőleg is számtalan gyógyulást jegyeztek fel a természet ajándékainak köszönhetően, és napjainkban már tudományos bizonyítotékok is vannak a gyógyhatásukra.

A holisztikus szemlélet is egészen korán helyet kapott a gondolkodásomban. Elég hamar megértettem, hogy a test nem vizsgálható a lélek nélkül, mint ahogy ez fordítva sem működik. Lenyűgöztek apró felfedezéseim, ahogy haladtam a testi-lelki folyamatok összefüggései megértésének útján. Mintha minden egyes tünetem gondolatébresztőként szolgált volna az előrehaladásomban. Elképesztően izgalmasnak tartom ezt a folyamatot, ami valójában az önmegismerésünk része, és órákig képes vagyok beszélgetni, elmélkedni a témában… :) 

És honnan az illatok? Hát, mindig is érzékeny orrú voltam. És van egy különös ismertetőjegyem: minden ételt megszagolok, mielőtt elfogyasztom. :) Bárhol vagyok, ösztönösen emelem az orromhoz a tányért, és néha csak utólag veszem észre, hogy az adott helyzetben ez nem éppen illő cselekedet volt. A családom eleinte értetlenül figyelte ezt az egyébként számomra is érthetetlen szokásom, de ma már csak nevetnek rajta. Én pedig idővel megértettem, hogy a szaglásom érzékenysége valójában mekkora kincs. Több éve már például annak, hogy tudatosan az évszakokhoz igazítva válogatom a parfümjeimet. Akkor még nem is sejtettem, hogy valójában aromaterápiát végzek magamon. Mára az illatok meghatározó elemei az életemnek.

Emlékszem, régen aromamécsesbe csepegtettük az illóolajokat, azt is nagyon imádtam. Milyen szuper ajándék is volt családtagoknak, barátnőknek névnapra-szülinapra egyaránt! Egy egész gyűjteményem van ezekből a mécsesekből… Nemrég azonban megismertem az igazán magas minőségű, tiszta növényi esszenciákat a doTERRA cég jóvoltából. Eleinte nem is értettem a különbséget illóolaj és esszenciális olaj között. Talán egy kicsit divatosabb a hangzás, kell ez a mai világ emberének - gondoltam. Aztán megszagoltam őket. Soha nem felejtem el a levendulával való első találkozásomat! Össze sem hasonlítható a drogériákban kapható egyik levendula olajjal sem, ég és föld! Az a tiszta, átható, de intenzív levendula illat, amit abban az üvegcsében éreztem, hirtelen mintha a napsütötte levendulamezőkre varázsolt volna, ahova oly régóta vágyok! Aztán jött a citrom és a vadnarancs. Hihetetlen, mintha a frissen facsart nektárjukat illatolnám! A bergamott pedig első illatolásra nagy szerelemmé vált.

Azóta újabb és újabb esszenciákat próbálok ki, és már egészen szép kis készletem lett. Élvezem a hatásukat, az illatukról nem is beszélve, gyűjtöm a tapasztalatokat, amiket örömmel osztok meg másokkal is. Na, és vajon mi lett a kedvenc területem? Hát, persze, hogy az érzelmi aromaterápia! :) Csodálattal hajolok meg az esszenciális olajok támogató képessége előtt, ahogy testi rendszerünk zavarait képesek kiegyensúlyozni, de végképp lenyűgöz az érzelmeinkre, lelkiállapotunkra kifejtett hatásuk. És ebben a témában aztán tényleg a határ a csillagos ég. Kalandra fel hát!